Páratlan „teljesítményt” vitt véghez a magyar szakszervezeti mozgalom az elmúlt három évben. A második Orbán-kormány alatt az érdekvédők a megelőző évtizedekhez képest rekordszámú sajtóközleményt adtak ki, de a mai napig egy jelentős sztrájkot nem hirdettek meg vagy vezényeltek le.

Itt állnak előttünk a Nemzeti Dezintegráció Rendszerének azon szereplői, amelyek még a demokratikus ellenzéknél is gyengébb és egyre kevésbé komolyan vehető pozíciót foglalnak el: a szakszervezetek és vezetőik. Az érdemi cselekvést érintő hároméves indiszponáltságra ugyanis már nem elegendő érv az, hogy félelem és szorongás uralkodik a munkahelyeken. Utóbbi érthető és méltányolható indok a dolgozókra, illetve arra nézve, hogy egy már meghirdetett sztrájk miért fullad ki. Azért azonban, hogy meg sem hirdetik ezeket a tiltakozásokat, azon szakszervezeti csúcsvezetők felelősek, akik jelen pozícióikból kívánnak nyugdíjba menni, miközben az alsóbb szintű vezetők a frontvonalon, a munkahelyeken harcolnak. Így lesznek az előbbiek az Orbán-kormány politikájának akaratlanul is „szövetségesei”. Az igazán „osztályárulók” azonban a jobboldali szervezetek.

 

A szakszervezetek ugyanakkor a késő modern társadalmakban is a baloldal legfontosabb szervezetei. Magyarországon a rendszerváltás után a szakszervezeti mozgalom súlya nagymértékben csökkent, ráadásul számos problémával küszködik: nem utolsósorban a csupán nyolcszázalékos szervezettséggel, azzal, hogy kevesebb mint 500 ezer tag tartozik „kötelékébe”. Az Orbán-kormány ennek ellenére indokoltnak látja, hogy megkísérelje ellehetetleníteni és megosztani a szakszervezeteket.

A magyar jobboldal ilyen értelemben vett ellenszenve nem új keletű. A rendszerváltás utáni jobboldali kormányok mindegyike gyengíteni igyekezett a munkavállalói jogokat, a szakszervezetek mozgásterét és a munka világát illető párbeszéd intézményeit.

A rendszerváltás idején az egykori SZOT-vagyont is úgy osztották fel, hogy lehetőleg minél inkább megossza és felaprózza a mozgalmat. A jobboldal törekvéséhez alkalmas szövetségesnek bizonyult az újonnan kialakuló vállalkozói és menedzseri réteg, de ezek természetesen nem voltak érdekeltek abban, hogy hatékony munkavállalói érdekképviselet jöjjön létre. A munkaadók ma teljes mellszélességgel a munkavállalói kiszolgáltatottságot erősítő munka törvénykönyve pártján állnak – e jogszabály szövegezésére egyébként még a korábbi, szocialista kormányok idején került sor.

A jobboldal törekvéseit segítette az is, hogy a politikai baloldalnak a rendszerváltás után szimbiózisban kellett élnie és kormányoznia a szakszervezetek és a munkavállalói jogok iránt nem kimondottan elkötelezett (technokrata) reformszemlélet képviselőivel. Bár a Horn Gyula vezette MSZP-ben jelen voltak a baloldali szakszervezetek vezetői, ez korántsem eredményezte azt, hogy az akkori kormányzat szakszervezetbarát politikát folytatott volna. Ezt jól szemlélteti, hogy az 1998-as választások előtt éppen a szocialisták számolták fel a szakszervezetek által is vezetett társadalombiztosítási önkormányzatok munkavállalói oldalának közvetlen választópolgárok általi választását, ami csökkentette a szakszervezetek legitimitását és önállóságát.

A politikai baloldal legerősebb pártjának igazából sohasem volt stratégiai kérdés a szakszervezeti mozgalom jövője, és máig sem ismerte fel ennek jelentőségét akár saját jövője, akár a rajta túlmutató baloldal szempontjából. Mindezek miatt mára jelentős a szakadék a társadalmi és a politikai baloldal között. E folyamatnak döntő szerepe volt az MSZP 2010-es vereségében, és egy esetleges 2014-es (újabb) kudarcban is az lesz.

A szakszervezetek teljes felszámolása azonban nem célja sem a munkaadói, sem a jobboldalnak. A legyengített és megosztott érdekvédők ugyanis sokkal inkább megfelelnek az előbbiek politikai és gazdasági érdekeinek, mint ha egyáltalán nem lennének: erre szemléletesen mutat rá az új munka törvénykönyve kapcsán a kormány által kizsarolt „megállapodás” aláírása a három versenyszférában érdekelt szakszervezeti konföderáció részéről 2011 decemberében.

A jobboldal az elmúlt húsz évben jelentős hálózatot épített ki. Történelmi egyházak, számos helyi és országos civil szervezet, jelentős médiabirodalom és gazdasági háttér áll a kormánypártok mögött, amelyek napjainkra egy nagy szerves egésszé forrtak össze, jelentős társadalmi bázist teremtve a politikai jobboldalnak, amelynek szüksége van szavazóbázisra a „munkásrétegek” körében is. Ezért nem helyezkedik nyíltan szembe a szakszervezetekkel, sőt felmutatja a párbeszéd látszatát is. Nem véletlen, hogy a jobboldal a rendszerváltás óta igyekszik befolyása alá vonni számos ágazati szakszervezetet és konföderációt. A rendszerváltáskor a Munkástanácsok mint keresztény-szociális szellemű szakszervezet éppen az akkori jobboldal támogatására alakult, de nem sikerült jelentős méretű erővé válnia. A Gaskó István vezette Liga Szakszervezetek a rendszerváltáskor még leginkább az akkori SZDSZ-szel ápolt jó kapcsolatokat, mára azonban meglehetős egyértelműséggel a Fidesz szövetségesévé vált. A kormány idén nyáron hagyta jóvá azt a Támop-pályázatot, amely 1,6 milliárd forint támogatást nyújtott a Ligának és partnereinek, ezzel erősítve meg a szövetség helyzetét a többi konföderációval szemben, akár ágazati szakszervezetek kivásárlása által is. Az Orbán-kormány ezzel kívánja egyesíteni a magyar szakszervezeti mozgalmat egy általa ellenőrzött és alaposan besárgított konglomerátum formájában. A folyamatok sok esetben a Liga berkein belül is megütközést keltenek, többen emiatt már el is hagyták a szervezetet.

A szakszervezetek eddig sem okoztak nagyobb fejfájást a kormánynak, a jelek szerint azonban az Orbán-kabinet semmit sem bíz a véletlenre. Az elmúlt években a szélsőjobboldal is igyekezett pozíciókat szerezni a szakszervezeti mozgalmon belül, elsősorban a rendvédelem területén. A törekvések nem annyira a munkavállalók megszólításáról szólnak, sokkal inkább a rendvédelmi szervezetekbe való beépülésről.

E folyamatok is erősen hozzájárultak ahhoz, hogy az inkább baloldali értékrendet valló szakszervezeti konföderációk (MSZOSZ, SZEF, Autonómok) egyesülési tárgyalásokba kezdtek, hiszen másképpen nem tudják állni a versenyt a kormánnyal kollaboráló szakszervezetekkel szemben. A törekvés egyáltalán nem új keletű, már az első Orbán-kormány idején zajlottak hasonló tárgyalások a konföderációk között. A szakszervezeti egység megteremtése pedig már az 1990-es évek óta szükséges lenne. A most elinduló egyesülési folyamat ebből a szempontból pozitív – bár sok szempontból megkésett – fordulatnak tekinthető.

Minden gyengeségük és hiányosságuk ellenére a magyar szakszervezetek még mindig a civil társadalom egyik nagyon jelentős tényezői (lehetnének). Ők vannak jelen a munkahelyeken, a polgár életének egyik legfontosabb terében, ez pedig még ma is fokozott jelentőséggel ruházza fel őket. Ha viszont a szakszervezeti vezetők nem alkalmazzák a sztrájkot a dolgozói kultúra részeként, azzal csak a munkavállalóknak ártanak, és a kormány malmára hajtják a vizet. Ha a szakszervezeti felső vezetés nem vállal nyílt konfrontációt, ha több idő megy el tele vízióstúdiókba járkálással és „copy-paste” sajtóközlemények írásával, azzal csak az agónia folytatódik. A demokrácia hálójának újraszövése ugyanis nem képzelhető el hatékony munkavállalói érdekképviselet és így megfelelően működő szakszervezetek nélkül. Sajnálatos, hogy ezt az összefüggést ma a demokrácia leépítői és a szakszervezeti mozgalom megosztói sokkal jobban értik, mint a demokrácia hívei.

 Forrás: Népszabadság

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.
További információk

Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT)
1146 Budapest, Thököly út 58-60.
E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Tel/Fax: (1) 473-14-29

Sajtókapcsolat: Kiss Balázs
Telefon: +3620-666-3539
Email: sajtó@eszt.hu

Tuesday the 22nd. .